Láthatatlan

Mondanám, hogy kis színes erdei manóból
mostanra láthatatlanná gyötörtetek,
de én voltam.

Nem tudom.

Nem tudom, hogy akarom-e,
amiket csinálok, nem tudom,
hogy megkapom-e valaha, amiket szeretnék.

Hallgatni kéne

A lábamban az erek szólnak: fáradt vagyok.
Hallgatni kéne rájuk, meg a tüdőmre,
és ha már így benne vagyunk, akkor az agyamra is.

Oda várlak

Mindig oda várlak,

én már csak ilyen vagyok:

csupa seb és ellenükre naiv vágyakozás.

Áll.

Már állcsúcsodból látszik, hogy
milyen hangot fogsz megütni. Vigyázz,
ne becsüld alá azt se, aki engedni mer.

Anya.

Szerelmes csókjaimba is ugyanúgy
könyökkel mész bele, hogy fájjon,
hogy megalázz. Már álmomban is?

Bennemragadt.

Három sorban akarom elmondani
azt az órákon át tartó zaklatott zokogást,
ami valahol bennem ragadt anyám és a fiúk közt.

Embryonic Journey

Csupa változni akarás vagyok.
Pedig mit sem szeretek jobban, mint
ugyan_azt_az_egy_dalt hallgatni mindég.

Night before

Üresedem, hullanak ki belőlem a dolgok,
félek, holnapra nem marad semmi.
nincs mit tennem a fád alá, a dobozodba.

Te, Fiú!

Na tessék.
Lelkem a küszöbödön,
hagyod dideregni?

Change.

Nyárba jöttem, őszből megyek.
Valahogy így van belül is, csak az idő konkrét
az érzés még mindig illékony.

Túl sok.

Ha egyszer felnövök és nagykislány leszek, soha nem fogok magamban tartani semmit. Soha nem fogok úgy csinálni, mintha erős lennék –mikor nem is–, és soha nem fogom nem megmondani, amit érzek. Legfőképp magamnak fogom ezeket a dolgokat elmondani. Most is magamnak mondom valószínűleg, még akkor is, ha ilyen szánnivalóan magányos módon a billentyűzetemnek mesélem, meg az éternek.
Nagy fekete égboltszerű helynek képzelem az internetet, ahova kis színes papírcetlikre leírt szavakat szórok ilyenkor. Azt, hogy anya, meg olyanokat, hogy nagyi, nagyik, barátok, fiúk. Most, hogy nézem, ez nem is az internet, hanem én vagyok.
A nagy fekete semmibe dobálom bele az összes dolgot, amit éreznem kéne. Ami egy kicsit is bánthat. Hogy még véletlenül se kelljen ránéznem, hogy nehogy valamit úgy tényleg igazán érezzek, hogy valami úgy tényleg igazán fájjon.
Őt hiábztatom ezért.
Utoljára az fájt olyan nagyon, hogy azt akartam, hogy mindenki másnak is fájjon. Hogy ütöttem mellkast tehetetlen dühömben, hogy kiszakadtam volna a világból, hogy ne kelljen látnom, ahogyan a dolgok tovább gördülnek, hogy nem állt meg a világ. miért nem állt meg?! meg kellett volna.
Azóta nincs ilyen.
azóta rendületlenül nyomulnak előre a másodpercek, amiben én életben maradtam, és mindenki más is, vesszük a levegőt és veszekszünk (de mindek?!) és ezer százalékon pörgünk, és dohányzom ilyenkor mindig, hogy érezzem, ahogyan a füst a tüdőm minden apró szegletébe eljut, ahogy  bánt, ahogy rombol. ahogy van mit rombolni. hogy érezzem, hogy élek.
azóta volt itt minden, ahogy a percek rohadtul mennek történt már minden. nyaraltam temetés helyett; szakítottam szeretés közben; hagytam ott a szívemet olyannak, aki nem is kérte; volt, akit láttam, hogy elvisznek zsákban; pakoltam hegyméretű probléma-köveket a mellkasomra; megoldottam, hogy lekerüljenek onnan és csak a delírium robbant a helyükre; barátkoztam olyanokkal, akik nem különösebben érdekeltek; úgy csináltam, mintha vagány lenne önnállónak lenni; úgy csináltam, mintha tényleg szeretnék rajongani és úgy tűnt, mintha tényleg rendben lenne. még nekem is úgy tűnt, mintha tényleg rendben lennék azzal, hogy az a néhány fontos mit csinál.
csukott szemmel könnyű azt hinni, hogy még megvan, amit már rég elhagytam. és aztán a sötét után, a vakító napsütésben hunyorogva állsz, álldogálsz. álldogálok, és azon kell gondolkodnom, hogy minek nyitottam ki a szememet megint. a pupillám szenved. a szemem könnyezik. én magam is fájok. jobb most így?
aztán itt vannak azok a dolgok is, amikről nem én tehetek. ezeket is úgy kezelem, mintha nem hullana szét körülöttem az élet. vagy legalábbis, mintha ez cseppet sem számítana. mintha én ettől anniyra különálló dolog lennék, aztán jönnek a telefonok, egyre csak jönnek. minden este tépnek rajtam egyet, nekik könnyebb lesz. nekem mitszámít? nem is tudom mit hisznek, mit hiszünk. mindegy, ha a halálnak cigaretta jár, akkor az ilyen telefonoknak meg feles.
hát ez nem olyan háromsoros lett.

Hazafelé.

Háromnak jár zihálás:

sietségnek, félelemnek

és persze neked.

Rólatok.

Feloldódni benned a legkönnyebb.

Egyedül levegőt venni, na az

az igazán nehéz.

Hazug.

Fájdalmasan szép vagy te is.

Sebaj, nézni is jó.

Nézni is jó.

Ami ma hatott rám. Kundera - Az élet máshol van

Nem mintha nem lett volna semmi kapcsolata a lányokkal, ezek azonban annyira gyérek voltak, hogy az egyes randevúk olyan messze estek egymástól, mint a csillagok a világűrben. A lányok szó tehát épp olyan szomorúan csengett, mint a szorongás vagy a kudarc szavak.

És a lányokkal való találkozások nem töltötték is ki idejét, kitöltötte azt a találkákra való várakozás, és ez a várakozás nem egyszerűen jövőbe révedést jelentett, előkészület és stádium volt egyben.

Éjszaka. Én. Te. Könyv. Alvás.

Az jutott eszembe tudod, hogy a hátamat a falnak vetem, a fejed az ölemben, én pedig Kunderát olvasok vagy ezer mást. Cirógatnám a hajad, vagy a mellkasodon nyugtatám a kezem, csak lapozni emelném fel néha.
Aztán az jutott az eszembe, hogy milyen képtelen ötlet, hiszen eszembe sem jutna ilyenkor olvasni, ha alhatok is veled.

Én. Te. Ő.

Néha van azért ilyen elkeseredés tudod, főleg amikor rájövök, hogy én egyedül neménvagyok.
Éshogy a mihiányzik mellett van kihiányzik is.
Egyedül is álljak a lábamon, hallod gerinc? tarts.

telánytelány.

Pedig nem is azt érzed, hogy csak így tudnál boldog lenni. De mondjuk így nagyon. És biztos máshogyis. Sőt. Csak nincs merszed elképzelni. Mert addig tartunk, amíg merünk. Például elképzelni egy lehetséges jövőt.

Máshogykéne. Kibaszottulegyedül.

Ha tehetném, csak belesuttognám a füledbe, hogy mit gondolok.
Mert ez itt -sajnos- nemannak a helye. Jófelsősfiú.
Mitcsiálok rosszul?
Ma is egyedül jöttem haza.