Bankban

A bankban érezni az igazi magányt: a hosszútávú lekötések meg célok. Csak a kedvezményezettben bízhatik az ember.

Pasztell

Màs vagyok, halkabb, pasztellesebb,
meg anyàmra hasonlítok.
Kicsit félek is így.

Elég.

Itt hagytad negédes illatod, nemcsak
szobámba, az agyamba ivódott –
anyának mondalak, de csak illendőségből.

Földlabda

Földlabdás fenyő kéne,
– túl gondolom ezt is – augusztusban,
még én igényem a gyökereket.

Ház

A gyerekkorom érintetlen marad,

a falak, a kert és a kilátás máshoz költözik,

de az a sok düh, az jön velem. a végéig?

Kérlek.

Kérlek ne írj, ne hívj, ne keress:
mondják a nők, kelletlen férfiaknak.
Nálam ez a mondat, anyámnak jutott.

Anya.

Szerelmes csókjaimba is ugyanúgy
könyökkel mész bele, hogy fájjon,
hogy megalázz. Már álmomban is?

Bennemragadt.

Három sorban akarom elmondani
azt az órákon át tartó zaklatott zokogást,
ami valahol bennem ragadt anyám és a fiúk közt.

Nem.

Nem tudom, hogy a kilométerek miatt
vagy ahogy kezeltük, de kicsit egyedül hagytál
ezzel a beláthatatlanul nagy világgal.

Nem.

Nem az én terhem ez, mondja szelíden,
könnyedén, mintha a szél fújna. Nem az.
De tegnap még én tartottam a hátamat.

Elkaparom.

Elkaparom magamon megint a sebet,
mire jó ez, egyre rondább a heg,
már átüt a ruhámon is. Anett, ne.

Szülőföldén gyilkos a hideg,
a magány és az emberek is.
Menekülésemben visszavágyom.

Hogyan.

Hogyan lehet, hogy ezután

még mindig csak a bánat az,

ami a felhőket fodrozza borúsra az égen?

Megint.

Lecsó.
Vacsora két főre:
én és a kutya.

Túl sok.

Ha egyszer felnövök és nagykislány leszek, soha nem fogok magamban tartani semmit. Soha nem fogok úgy csinálni, mintha erős lennék –mikor nem is–, és soha nem fogom nem megmondani, amit érzek. Legfőképp magamnak fogom ezeket a dolgokat elmondani. Most is magamnak mondom valószínűleg, még akkor is, ha ilyen szánnivalóan magányos módon a billentyűzetemnek mesélem, meg az éternek.
Nagy fekete égboltszerű helynek képzelem az internetet, ahova kis színes papírcetlikre leírt szavakat szórok ilyenkor. Azt, hogy anya, meg olyanokat, hogy nagyi, nagyik, barátok, fiúk. Most, hogy nézem, ez nem is az internet, hanem én vagyok.
A nagy fekete semmibe dobálom bele az összes dolgot, amit éreznem kéne. Ami egy kicsit is bánthat. Hogy még véletlenül se kelljen ránéznem, hogy nehogy valamit úgy tényleg igazán érezzek, hogy valami úgy tényleg igazán fájjon.
Őt hiábztatom ezért.
Utoljára az fájt olyan nagyon, hogy azt akartam, hogy mindenki másnak is fájjon. Hogy ütöttem mellkast tehetetlen dühömben, hogy kiszakadtam volna a világból, hogy ne kelljen látnom, ahogyan a dolgok tovább gördülnek, hogy nem állt meg a világ. miért nem állt meg?! meg kellett volna.
Azóta nincs ilyen.
azóta rendületlenül nyomulnak előre a másodpercek, amiben én életben maradtam, és mindenki más is, vesszük a levegőt és veszekszünk (de mindek?!) és ezer százalékon pörgünk, és dohányzom ilyenkor mindig, hogy érezzem, ahogyan a füst a tüdőm minden apró szegletébe eljut, ahogy  bánt, ahogy rombol. ahogy van mit rombolni. hogy érezzem, hogy élek.
azóta volt itt minden, ahogy a percek rohadtul mennek történt már minden. nyaraltam temetés helyett; szakítottam szeretés közben; hagytam ott a szívemet olyannak, aki nem is kérte; volt, akit láttam, hogy elvisznek zsákban; pakoltam hegyméretű probléma-köveket a mellkasomra; megoldottam, hogy lekerüljenek onnan és csak a delírium robbant a helyükre; barátkoztam olyanokkal, akik nem különösebben érdekeltek; úgy csináltam, mintha vagány lenne önnállónak lenni; úgy csináltam, mintha tényleg szeretnék rajongani és úgy tűnt, mintha tényleg rendben lenne. még nekem is úgy tűnt, mintha tényleg rendben lennék azzal, hogy az a néhány fontos mit csinál.
csukott szemmel könnyű azt hinni, hogy még megvan, amit már rég elhagytam. és aztán a sötét után, a vakító napsütésben hunyorogva állsz, álldogálsz. álldogálok, és azon kell gondolkodnom, hogy minek nyitottam ki a szememet megint. a pupillám szenved. a szemem könnyezik. én magam is fájok. jobb most így?
aztán itt vannak azok a dolgok is, amikről nem én tehetek. ezeket is úgy kezelem, mintha nem hullana szét körülöttem az élet. vagy legalábbis, mintha ez cseppet sem számítana. mintha én ettől anniyra különálló dolog lennék, aztán jönnek a telefonok, egyre csak jönnek. minden este tépnek rajtam egyet, nekik könnyebb lesz. nekem mitszámít? nem is tudom mit hisznek, mit hiszünk. mindegy, ha a halálnak cigaretta jár, akkor az ilyen telefonoknak meg feles.
hát ez nem olyan háromsoros lett.

Elég!

Döntöttem.
Ez a fényesre csiszolt csontváz-szerű ház
ez mindennél fullasztóbb.

Szívfacsarodás.

Nemtudom mi a gyilkosabb?
hajnalban egyedül hazajönni,
vagy üres házra hazajönni.

Hősség.

Tikkadok én is, az életem is.
Légért kapkodnak a lények,
de csak a semmit markolásszuk.

Tehát nem közömbös.

Egyetlen mozdulatodba tartott
kiforgatni a világomat a sarkaiból.
Mások évek óta próbálják.

Miaf?!

Mit szeretnétek még?!
Hova fagyasszam már tovább
a rongyos kis szívemet!?