Csupa változni akarás vagyok.
Pedig mit sem szeretek jobban, mint
ugyan_azt_az_egy_dalt hallgatni mindég.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hallgat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hallgat. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. április 2., szombat
2010. december 15., szerda
Télköz
Zúdul a napfény, áradok mint mindig.
Zenébe kaparok körömnyi csíkokat,
izzad a hátam, hideg a lábam, fűts még!
Zenébe kaparok körömnyi csíkokat,
izzad a hátam, hideg a lábam, fűts még!
2010. augusztus 26., csütörtök
2010. július 5., hétfő
Túl sok.
Ha egyszer felnövök és nagykislány leszek, soha nem fogok magamban tartani semmit. Soha nem fogok úgy csinálni, mintha erős lennék –mikor nem is–, és soha nem fogom nem megmondani, amit érzek. Legfőképp magamnak fogom ezeket a dolgokat elmondani. Most is magamnak mondom valószínűleg, még akkor is, ha ilyen szánnivalóan magányos módon a billentyűzetemnek mesélem, meg az éternek.
Nagy fekete égboltszerű helynek képzelem az internetet, ahova kis színes papírcetlikre leírt szavakat szórok ilyenkor. Azt, hogy anya, meg olyanokat, hogy nagyi, nagyik, barátok, fiúk. Most, hogy nézem, ez nem is az internet, hanem én vagyok.
A nagy fekete semmibe dobálom bele az összes dolgot, amit éreznem kéne. Ami egy kicsit is bánthat. Hogy még véletlenül se kelljen ránéznem, hogy nehogy valamit úgy tényleg igazán érezzek, hogy valami úgy tényleg igazán fájjon.
Őt hiábztatom ezért.
Utoljára az fájt olyan nagyon, hogy azt akartam, hogy mindenki másnak is fájjon. Hogy ütöttem mellkast tehetetlen dühömben, hogy kiszakadtam volna a világból, hogy ne kelljen látnom, ahogyan a dolgok tovább gördülnek, hogy nem állt meg a világ. miért nem állt meg?! meg kellett volna.
Azóta nincs ilyen.
azóta rendületlenül nyomulnak előre a másodpercek, amiben én életben maradtam, és mindenki más is, vesszük a levegőt és veszekszünk (de mindek?!) és ezer százalékon pörgünk, és dohányzom ilyenkor mindig, hogy érezzem, ahogyan a füst a tüdőm minden apró szegletébe eljut, ahogy bánt, ahogy rombol. ahogy van mit rombolni. hogy érezzem, hogy élek.
azóta volt itt minden, ahogy a percek rohadtul mennek történt már minden. nyaraltam temetés helyett; szakítottam szeretés közben; hagytam ott a szívemet olyannak, aki nem is kérte; volt, akit láttam, hogy elvisznek zsákban; pakoltam hegyméretű probléma-köveket a mellkasomra; megoldottam, hogy lekerüljenek onnan és csak a delírium robbant a helyükre; barátkoztam olyanokkal, akik nem különösebben érdekeltek; úgy csináltam, mintha vagány lenne önnállónak lenni; úgy csináltam, mintha tényleg szeretnék rajongani és úgy tűnt, mintha tényleg rendben lenne. még nekem is úgy tűnt, mintha tényleg rendben lennék azzal, hogy az a néhány fontos mit csinál.
csukott szemmel könnyű azt hinni, hogy még megvan, amit már rég elhagytam. és aztán a sötét után, a vakító napsütésben hunyorogva állsz, álldogálsz. álldogálok, és azon kell gondolkodnom, hogy minek nyitottam ki a szememet megint. a pupillám szenved. a szemem könnyezik. én magam is fájok. jobb most így?
aztán itt vannak azok a dolgok is, amikről nem én tehetek. ezeket is úgy kezelem, mintha nem hullana szét körülöttem az élet. vagy legalábbis, mintha ez cseppet sem számítana. mintha én ettől anniyra különálló dolog lennék, aztán jönnek a telefonok, egyre csak jönnek. minden este tépnek rajtam egyet, nekik könnyebb lesz. nekem mitszámít? nem is tudom mit hisznek, mit hiszünk. mindegy, ha a halálnak cigaretta jár, akkor az ilyen telefonoknak meg feles.
hát ez nem olyan háromsoros lett.
Nagy fekete égboltszerű helynek képzelem az internetet, ahova kis színes papírcetlikre leírt szavakat szórok ilyenkor. Azt, hogy anya, meg olyanokat, hogy nagyi, nagyik, barátok, fiúk. Most, hogy nézem, ez nem is az internet, hanem én vagyok.
A nagy fekete semmibe dobálom bele az összes dolgot, amit éreznem kéne. Ami egy kicsit is bánthat. Hogy még véletlenül se kelljen ránéznem, hogy nehogy valamit úgy tényleg igazán érezzek, hogy valami úgy tényleg igazán fájjon.
Őt hiábztatom ezért.
Utoljára az fájt olyan nagyon, hogy azt akartam, hogy mindenki másnak is fájjon. Hogy ütöttem mellkast tehetetlen dühömben, hogy kiszakadtam volna a világból, hogy ne kelljen látnom, ahogyan a dolgok tovább gördülnek, hogy nem állt meg a világ. miért nem állt meg?! meg kellett volna.
Azóta nincs ilyen.
azóta rendületlenül nyomulnak előre a másodpercek, amiben én életben maradtam, és mindenki más is, vesszük a levegőt és veszekszünk (de mindek?!) és ezer százalékon pörgünk, és dohányzom ilyenkor mindig, hogy érezzem, ahogyan a füst a tüdőm minden apró szegletébe eljut, ahogy bánt, ahogy rombol. ahogy van mit rombolni. hogy érezzem, hogy élek.
azóta volt itt minden, ahogy a percek rohadtul mennek történt már minden. nyaraltam temetés helyett; szakítottam szeretés közben; hagytam ott a szívemet olyannak, aki nem is kérte; volt, akit láttam, hogy elvisznek zsákban; pakoltam hegyméretű probléma-köveket a mellkasomra; megoldottam, hogy lekerüljenek onnan és csak a delírium robbant a helyükre; barátkoztam olyanokkal, akik nem különösebben érdekeltek; úgy csináltam, mintha vagány lenne önnállónak lenni; úgy csináltam, mintha tényleg szeretnék rajongani és úgy tűnt, mintha tényleg rendben lenne. még nekem is úgy tűnt, mintha tényleg rendben lennék azzal, hogy az a néhány fontos mit csinál.
csukott szemmel könnyű azt hinni, hogy még megvan, amit már rég elhagytam. és aztán a sötét után, a vakító napsütésben hunyorogva állsz, álldogálsz. álldogálok, és azon kell gondolkodnom, hogy minek nyitottam ki a szememet megint. a pupillám szenved. a szemem könnyezik. én magam is fájok. jobb most így?
aztán itt vannak azok a dolgok is, amikről nem én tehetek. ezeket is úgy kezelem, mintha nem hullana szét körülöttem az élet. vagy legalábbis, mintha ez cseppet sem számítana. mintha én ettől anniyra különálló dolog lennék, aztán jönnek a telefonok, egyre csak jönnek. minden este tépnek rajtam egyet, nekik könnyebb lesz. nekem mitszámít? nem is tudom mit hisznek, mit hiszünk. mindegy, ha a halálnak cigaretta jár, akkor az ilyen telefonoknak meg feles.
hát ez nem olyan háromsoros lett.
2010. május 3., hétfő
2009. május 31., vasárnap
Brontë. TrueLove. Óda.
Még mindig borzongok ha eszembejutsz.
De megmentést várok, és fényt és nyarat.
Legyen újra párja a lábamnak, tolvaj tenyere a kilincsemnek és legyél te aki elemel engem a földtől.
Tégy ujjat a számra, legyen újra halkságom, legyen újra mélyről jövő igaz csillogás szemeimben.
Ódát olvasok neked. A hiányodnak. Te fiú.
2009. május 10., vasárnap
2009. március 27., péntek
2008. december 1., hétfő
fekszik. zene. tényleg.
szerinted jó ez? nemtudod eldönteni ugye.
hogy van idő feküdni, miközben ordítanak a fülbe a szívet tépő, jóféle zenék. csak feküdni és csukott szemmel figyelni, hallgatni, fülelni befelé. hogy végülis mivanmost ott. mert szép szép, hogy gondolod, hogy minek kéne ott lennie. de vajon.
hogy van idő feküdni, miközben ordítanak a fülbe a szívet tépő, jóféle zenék. csak feküdni és csukott szemmel figyelni, hallgatni, fülelni befelé. hogy végülis mivanmost ott. mert szép szép, hogy gondolod, hogy minek kéne ott lennie. de vajon.
2008. november 14., péntek
Supergirl.
úgy döntöttem hogy boldog leszek.
úgy hogy most nemérdekel hogy Nice Try és az sem, hogy Finally sem a Last One Out.
Befogom a kicsiszívem kicsiszám és úgyélek, ahogy döntök.
Mert igenis döntés kérdése.
És igenis képes vagyok.
nap. pillangók. fények.
úgy hogy most nemérdekel hogy Nice Try és az sem, hogy Finally sem a Last One Out.
Befogom a kicsiszívem kicsiszám és úgyélek, ahogy döntök.
Mert igenis döntés kérdése.
És igenis képes vagyok.
nap. pillangók. fények.
2008. október 27., hétfő
Ordítanék.
Ordítanék, ütném a mellkasod. Sírnék is biztos, a kinemfestett szememről folyna a feketeszín.
Az ereimben dübörögne a gothelife, aztán lenne valami más. Valami más lenne. Kikopna a szememből a szín is. Klassz lenne.
Az ereimben dübörögne a gothelife, aztán lenne valami más. Valami más lenne. Kikopna a szememből a szín is. Klassz lenne.
Korn. Rooosz. Smileagain.
Az a baj tudod, hogy ha Kornt hallgatok akkor már bajvan. Már az is baj, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy milyen az amikor ezt hallgatom. Elkéne kapcsolnom ezt is ugyanúgy mint a többi dolgot az életemből. Persze azokat se tudom elkapcsolni. Mértnem tanítják ezt az iskolában? Kéne egy "ha már felmértük, hogy ebből semmi jó nem származik, akkor hogyan adjuk fel" óra. Csupa móka és kacagás lenne, mindig ilyen hülye lebeszélős példamondatokat kéne írni a füzetbe.
Csak az a baj, hogy beszéltünk aztán most megint mosolyogtam.
Csak az a baj, hogy beszéltünk aztán most megint mosolyogtam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)