Kenyérre csurgatjuk mézünket,
egyszerű akác vagyok, semmi bonyolult.
Ne kergess tovább, csak ölelj már.
Aztán itt van a kergetés gyönyöre. A még_be_nem_teljesedett, és a mindenek előtt még_bele_nem_fáradt kergetés. Az űzés öröme, ahogy a nyomok után szimatol az orr, ahogy a jeleket lesi a szem: az összenézést, a fülelést, a gesztust, azt a mosolyt. a mindent, a bármit! még azt is, ami nincs is.
Ez a mézízű izgalom, ahogy nyúlik és csillan az összes ilyen pillanat, mikor csurgatod kenyérre.
A móka, ami sosem igazán biztos, de semmiképp sem bizonytalan. talán a végkimenetel, de a móka semmiképp. én is értem, ő is érti. csúszunk el a kergetés jegén, épphogy súrolva egymás kezét. cinkosan. kacsintva.
A móka, ami sosem igazán biztos, de semmiképp sem bizonytalan. talán a végkimenetel, de a móka semmiképp. én is értem, ő is érti. csúszunk el a kergetés jegén, épphogy súrolva egymás kezét. cinkosan. kacsintva.
de aztán méz ide, móka oda, előbb-utóbb túlcsordul valamelyikőnk. már túl sok lesz a móka. pontosabban túl kevés. és éhezni kezd a lélek és a türelmetlenség megöli a gyönyört. a kergetés gyönyörét, ha be nem teljesedik, vagy bele nem fárad.
