Rohantam utánatok fiúk, anyák, álmok.
Elég volt, jöjjön a változás, de nem erőből,
lazán, mint ahogy a haj bomlik szét, ha laza a bog.
Olyan szaladás így az egész. Visszanézve buta kergetőzés volt, kergettem őt, magamat, anyámat meg a múltat. Hogy rendben legyek, hogy rendben legyünk. Persze sosem lett jobb, mert ő egyre messzebb ment ott belül – persze az ágyat közel hagyta –, én meg zuhantam darabjaimra a két város között, már a vonaton. anyám meg mindezt észre sem vette – még az ő kergetését sem.
A múlt meg, hát azt már csak bámulom szemem ablakain keresztül, a cserepeket a lakásban, a tanárokat, akik elsőre nem ismertek fel, mindent, amivel elsőre nem ismertük fel egymást.
Ilyenkor szokott a nagy elhatározások meg változások pillanata eljönni, de most inkább csak hagyom, hadd fújja ki belőlem a szél, ahogy kifújt téged is.
Kérés nélkül, ártatlanul, egyszercsak.
