Úgy üresedem én is, ahogy
az idő meg a félsz árad ki az ablakán,
annak az otthontalan háznak.
A dolgok megtelnek és kiüresednek. most itt, az únásig kergetett valami partján látszik csak, hogy vége van a valaminek. épp az által, hogy megszűnt a kergetés, de nem az elérés gyöngyöző örömével – hanem a kiüresedéssel. hogy olyan céllá lett, amiről egészen közel jőve – olyan közel, ahonnan már nem tud igazán fókuszálni a szem, az enyém legalábbis semmiképp –, nem látni már a tartalmat. csak a burok, a héj, a volt idők nosztalgikus szép emléke. persze.
Aztán most meg olyan rút. nem is rút, csak idegen, meg ijesztő – a nosztalgia vénséges intézménye ellenére. olyan, mint idegen, öreg embereket nézni.
megesik rajtuk a szív, mikor beleisznak a sörükbe, rágyújtanak a cigarettájukra. ahogy nem látni már a rutinmozdulatokban már semmit, csak a kurva időt, ami ráncosra húzta azt a jól ismert bőrt. nyilván nem az övéket, az enyémet, az övéket nem is ismertem, nem is érdekel. a sajátomat siratom előre, ahogy majd a rutin húzza az én szájam szélét is remegősre, roggyantra.
na szóval ilyennek látni valamit, ami körülvesz, átölel, feltart. feltartott. és körülvesz még most is. ilyen mikor nem néztünk oda egy kicsit. kisiklik a tartalom és akkor vége van a kergetésnek, a belső cívódásnak, az örlődésnek. akkor egyértelmű lesz, hogy innentől a valami is idegen öregember lesz sörrel meg cigivel. semmi több, de persze ebben is csak magunkat sajnáljuk.
