Napfény, fiúk, kocsmák és a söröm.
Kicsit feminin, kicsit maszkulin,
engedd, hogy csak szép legyek és jó.
Aztán a kergetésnek, vadászatnak van az a szépsége(?), amikor annyi más zsákmányt ejt a vadász, amennyit nem remél, amennyit nem akar. Fáradalmai végén márpedig pihenés közben (és képpen) kéjesen, magától vonul fel a vad. Ocsmány képek ezek.
Kedves olvasó, hát lássuk a tízcenti távolságot, a reményvesztettséget és a lemondást és a meglátás, de az el nem kapás örömét(? már megint kérdőjel?). Mikor a figyelem fenntartása bökdöséssel és papírgalacsinhajigálással Jelen van. Drágám, a hajam nem húzod meg? Tudod – immáron hozzád szólva, mint a régi szép időkben–, remélem látod, hogy egyetlen fénypászma arcon átvillanásától még nem hiszi az ember, hogy nyár van, hogy dől a fény és barnít. márpedig én azt várom, hogy fürdőzzek azokban a napsütötte képekben, amik a fejemben cikáznak.
de a kacérség végén, vajon van e igazi napfény?
