Egyes számú hősöm felszáll az 105-ös buszra. (Süt róla, hogy ellenőr a lelkem.) Az utazóközönség reakciója a szokásos: többségük unottan mered ugyanarra a pontra, amelyikre mindig eddig is, az épeszűek maroknyi tábora a táskájában kotorászik, hárman pedig menekülőre fogják. (csak ne lenne ennyire bedugulva az Andrássy...) A kötelező hatásszünet harminc másodperce alatt annyi minden történhet, de nem történik semmi. Előkerül a karszalag, egyetlen sóhajban egyesülnek az utastársak. Aztán, a karszalag mögül előkerül E. T. A. Hoffmann Fantáziadarabok Callot modorában (Phantasiestücke in Callots Manier) című kötete. Az én egyes számú hősöm pedig leül, felcsapja a könyvet, és egy szekundumnyi torokköszörülés után fennhangon olvasni kezd.
Kettes számú hősöm bemegy a zongoraszalonba. Feltett szándéka, hogy vesz magának egy hangszert. Végignézi a teljes választékot, de közben nem üt le egyetlen hangot sem. Tudniillik mert a fél karját elvesztette egy balesetben, a meglévő kezében pedig egy szatyrot cipel. A szatyor tele van ezresekkel. Tudniillik ez egy régi álom (a kettes számú hősömnek a saját zongora), és az álmokért meg kell küzdeni, ha nem válnak valóra csak úgy, maguktól. (Többnyire nem szoktak.) Ha ezresenként, akkor ezresenként. Ha fél karral - egyszersmind az álom értelmetlenné válásával mindenki más szemében -, akkor úgy.
Végül egy harmincas évekbeli Förstert választ, mahagóni színűt, kettőnegyven hosszút. Kiborítja a tetejére a szatyor tartalmát és elnézést kér a kellemetlenségért. Az eladó nekiáll kihúzogatni 1200 darab ezrest a halomból. Az én kettes számú hősöm már szörnyen izgatott, ujjaival dobol a zongora fedelén. Időnként megsimogatja. Az eladó mindjárt végez a számolással, ezeregyszázkilencvenhét, ezeregyszázkilencvennyolc, ezeregyszázkilencvenkilenc, ezerkétszáz. Nem marad egy se az ezresekből.
A mai hőseim nem a képzelet szülöttei.
