Hova húzódik vissza bennem minden?
kérdezem bele ebbe a forgalom zajától terhes
péntekestébe. Ideis beszűrődik
a villamos zaja, meg a buszoké, hallani
az üvegcsörömpölés mellett az
elhúzó mentőautót és ahogy felrebben
egy csapat galamb Kossuth karjairól,
vagy a virágóráról, hirtelen nemistudom.
A cigifüstön át egészen máshogy mutat
az eső. Na meg, hogy itt csillagok is vannak.
Pesten sosem látom a csillagokat. Nembaj,
pótlom őket ahogy tudom. Tegnap például
voltak, ma meg nincsenek. Mindegy,
ha egyszer felnövök, csillagokat szórok
mindenhová, nemcsak a fejlécbe,
az égre, a plafonra, de még az életembe is.
Had ámuljon mindenki, hogy mi
tükröződik a szememben.
Például te is néha. Gondolom. Mert ha
az én tekintetem az inggallérodról,
az álladra, a szádra, meg a szemedre fut,
és ott magamra csodálkozhatok. Akkor
neked is látszanod kell. Gondolom.
De azt hiszem, ezek a dolgok
nem szükségszerűek. Tudjátok,
a naivitás meg az idealizálás.
Na igen. Ez vagyok én. Ugye.
Egy rosszulösszerakott zsiráf.
